kultúr-sarok

Hazafelé sétálva azon méláztam az esőben, hogy mennyire várom, hogy a fotelbe kuporodjak és a kezembe vehessem ezt:

Tegnap este ugyanis (ismét - mert nem először) belevetettem magam az empatikus-, kommunikációs- és konfliktuskezeléssel kapcsolatos képességeim fejlesztésébe. Ez sosem árt. (...és nem a pár héttel ezelőtti bejegyzésem kapcsán :-) ..csak úgy, mert kíváncsi vagyok :-)

Ez a könyv eddig lenyűgöz, nagyon tetszik. Azon a hangon szól hozzám amit be tudok fogadni és ezt imádom. Hogy nem kell belefeketednem, hogy megértsem, de mégis újat ad, tanít és érzem, hogy a látóköröm szélesedhet tőle. Ezen apropóból elgondolkoztam.

Könyvekről még nem is írtam.

Pedig az elmúlt hónapokban igazán jó könyvélményeim voltak. Mivel nem vagyok sem kritikus, sem esztéta, sem irodalmár nem fogom elemezgetni őket. Pláne, hogy csomó jó kritika van könyvekről pl. itt, illetve számos helyen a neten. 

Én csak tételesen felsorolom:

Ajánlom: 

Kepes András: Tövispuszta (Szuper kis családregény. SZUPER!)

Paulo Coelho: Veronika meg akar halni (De ez lehet, hogy azért volt "nagyszám" nekem, mert angolul is értettem a finom árnyalt fogalmazást és ez sikerélményt nyújtott)

J.D. Salinger: Franny és Zooey (Más, mint a Zabhegyező, de így utólag nekem tetszett. Először nem, mert nem találtam a fonalat.)

Talán ajánlom: 

M.C. Beaton: Agatha Raisin és a spenótos halálpite (Kicsit lötyögős, meg kiszámítható, de jó volt. Január óta gondolkozom, hogy megvegyem-e a következő részét...már az 5. is előrendelhető amúgy magyarul)

Gary Chapman: Egymásra hangolva (Nagyon amerikai, nagyon szájbarágós, de a mondanivaló jó és szerintem érdekes. Kicsit vallásos felhangú, de nem vészes)

Nekem nem jött be:

dr. Csernus Imre:  A Nő (Nem azzal volt a bajom amit mondott, hanem ahogy mondta. Vulgáris, szerintem nem kellett volna minden 2. mondatban káromkodni, csak hogy nyomatékosítson. Pökhendi és kategorizáló. Amúgy pedig sok benne az igazság- ami ugye fáj...de ez utóbbi azért erénye)

Hjajjjhj. Most jöhetnének a filmek. :-) És Almodóvar. Az én örök kedvencem, akiről már fél éve tervezek írni. De majd legközelebb...most ugye olvasni akarok a fotelben... :-)

mosó masa mosodája

Ez volt az a könyv amit anno, olyan 5-6 évesen megkaptam anyukámtól, elejében a büszke bejegyzéssel: Emlékül, hogy kimondtad az "r" betűt. :-) A sztorihoz persze hozzátartozik, hogy logopédus ancikám hosszú estéket küzdött velem a hálószobájukban ülve, bürrögve, versikéket kántálva, gyakorolva, mire egy mumpszos megbetegedés alkalmával a tetőtéri ablakon át megláttam az égen egy repcsit és hopp - megtört a varázs. Anya szerint mumpszkor van valami változás ott a torokban, hangszálakkal, ilyesmi- ebben nem vagyok járatos- szóval ez segített hozzá, hogy ne jépa, jetek, mogyojó legyen ezután.....

Most, huszoniksz évvel később beteljesedett eme nem szándékolt determinációm- magyarán szólva mosó masa lettem magam is. Egy hete pont, hogy megfőztem életem első önálló mosógéljét. A tesztelős ruhák azóta megszáradtak, itt pihennek a vasalókosár szemérmetlenül magas kupacának tetején. Na, de kezdjük az elejéről.

Írtam már, hogy a Nők Lapja Ökoanyu cikksorozata lendületet adott az amúgy már jóideje bennem szunnyadó szándéknak, hogy az eddigi próbálkozásaim skáláját szélesítve a háztartásunk minél több frontján környezettudatos legyek. 

A mosás kényes, sarkalatos pont volt nálam - szerettem a kényelmes, egyszerű, illatos hagyományos mosógél + öblítő párosítást. Olvastam ugyan, hogy kémia, meg rossz a bőrnek, stb, de őszintén - ez annyira nem zaklatott fel. Annál inkább a gondolat, hogy mi megy mosás után ki a csatornába..., illetve hát az egyik legfontosabb - az ára. Mindig nagyon szájhúzva hagytam ott a sok-sok ezer forintot a kis háztartásiban....

A mosódiót egyszer régen próbáltam - nem emlékszem mért, de nem volt jó a benyomásom, úgyhogy süllyesztőbe is került a téma.

Múlt szombaton azonban a már korábban beszerzett alapanyagokkal nekiláttam. Az alapanyagok többesszáma vicces, mert nem is kellet hozzá más, csak mosószappan és víz. Egy csomó receptet elolvastam a neten, de elsőre ezt a legalapabbat választottam.

Feldaraboltam a bioboltban vett Tisza mosószappant. Rögtön feltűnt, hogy nem épp kellemes a szaga. Olyan zsírszagú. Mindegy. (A képeket a telefonommal csináltam- nem egy csúcsminőség...)

Aprítógépbe szórtam és kvázi ledaráltam.

Ezt a darálékot 5 liter vízbe öntöttem és elkezdtem közepes lángon melegíteni. Nem emlékszem  pontosan meddig tartott, talán egy óra, annyi se, mire egységes, egynemű lé lett belőle. Közben néha kevergettem csak meg, nem igényelt túl sok törődést.

főzés előtt

közvetelenül főzés után

Mikor kész lett kitettem hűlni az udvarra- ennek két oka is volt- egy: kint gyorsabban hűlt, kettő: iszonyú büdi szaga volt, és már az egész lakás ebben a szagban úszott. Jól kiszellőztettem a kecót, a trutyira meg fedőt tettem és kint hagytam éjszakára. Kicsit aggódtam, mert az állaga teljesen folyékony volt. Teljesen.

másnap

Szerencsére vasárnap reggel mikor futottam ki megnézni, elégedetten konstatálhattam, hogy ez bizony géllé változott. Egész egynemű volt, de azért az instrukcióknak megfelelően botmixerrel átkevertem még. Szuper szép, tipikus mosógél szerű cucc lett a végeredmény. De még mindig büdös. Ne valami erőteljes szagra gondoljatok, csak egy enyhe, fura mellékszagra. Ekkor már megbántam, hogy nem a Müllerben vett két 100 g-os mosószappant bontottam meg, azoknak ugyanis a csomagoláson keresztül is éreztem az enyhe citromos illatát. Hát, a lustaság, ugye- ez a Tisza szappan egy darab 200 g-os volt, gondoltam könnyebben elbánok vele... mindig tanul az ember...

Már csak az utolsó fázis a flakonba töltés volt hátra- ez bazi egyszerű volt, nincs is mit írni róla.

A 4,5 l-es flakonom az 5 l-hez logikusan nem is lett elég, jobb híján egy borosüvegbe töltöttem a maradékot.

Azóta mostam vele már ágyneműt, színes ruhát és sötétet. Úgy érzem teljes siker. Az új kombinációm: az adagoló feléig mosógél -vagy piszkosságtól függően kicsit több- ebbe egy evőkanál mosószóda. Ezt dobom a dobba. Az öblítő adagolóba egy öblítős kupaknyi ecet. És ennyi. Nem cifráztam túl- mind3 mosáshoz így jártam el. Amit még mindenképp említeni akarok, hogy nem lettek a ruhák büdösek. Sem a szappan, sem az ecet szaga nem érezhető. Illatuk sincs ugyan, de határozottan tiszták.
A fehérekhez majd még teszek nátrium-perkarbonátot, mert azt olvastam sok helyen, hogy mennyire jó ezért majd  ki szeretném próbálni. Meg persze lesz itt még kísérletezés azt hiszem. :-)) Nagyon élvezem. :-))

megzabálom... :-) amúgy még mindig gotye

és még egy, csak mert annyira jó :-)

hehe... :-)

óda az empátiához és a toleranciához

Azt hiszem túl fellengzős cím ez, jobb lenne talán a merre jártok empátia és tolerancia? Éjszaka nagyon rosszul aludtam. És tudom pontosan az okát. A tegnapi rémes nap az. Nem. Nem történt semmi különös. Csak emberek között voltam.

Vannak olyan napok, mikor minden rossz. Vagy mert tényleg baj van, vagy fogalmad sincs, hogy mi baj lehet, csak nem bírsz elviselni senkit, legalábbis majdnem senkit. Bingó. Ez volt nekem a tegnap.

Szeretem az embereket. Még szerencse....., nem tudom ki tudja az életét megoldani nélkülük. Mint bárki más, én is sokkal találkozok - reggel sétálva, vagy a buszon, a munkahelyen, a cukrászdában, a boltban. Otthon. Egy részüknek persze én keresem a társaságát. A másik részükét kapom. Kéretlenül.

Rendelkezem az emberi fajra jellemző legtöbb gyarló tulajdonsággal. Konokság, makacsság, türelmetlenség, önzőség... nem fogom tudni úgysem felsorolni... :-) Nem vagyok naiv, tudom, hogy -bár sokan tagadják le még maguk előtt is -ez kb. az összes embertársamban is megvan. Szóval nem szomorkodom. Próbálom felismerni a gyengéim és több ( meg főleg :-) kevesebb sikerrel dolgozni rajtuk. És közben fejleszteni persze a pozitív oldalt. Okossá, kedvessé, szeretettel telivé, odaadóvá és áldozatkésszé válni. Szintén reménytelen a teljes lista.....

A nagy, magasztos emberi feladatok közül jelenleg a legnagyobb kihívás nekem az elfogadás. 

Elfogadása annak, hogy mások mások. Főként, hogy más az értékrendjük. Ez az értékrend olyan rémesen népszerű szó mostanában, nem? Mindegy... 

Azt hiszem ezzel még nem is lenne baj. Mindenkinek szíve-joga azt, és úgy fontosnak tartani ahogy szeretné. A problémám az, hogy vajon mért kell a másikat meggyőznünk, mért nem elégszünk meg azzal, hogy ő is, én is elmondtuk mit gondolunk és kész! Hát.... nem tudom... Talán az ok a megfelelő szintű empátia és a tolerancia hiánya?

forrás:http://blog.adw.org/2012/03/coming-to-a-truer-understanding-of-tolerance/

Ha már erről írok, bevágom a két fogalmat á la Wikipédia:

"A tolerancia latin eredetű szó, elsősorban türelmességet jelent mások véleménye, főleg vallása, világnézete, etnikai vagy nemzeti hovatartozása, illetve más egyebek iránt. A műszaki életben a megadott méretektől, mennyiségtől, vagy minőségtől való megengedett legnagyobb eltérést jelenti. Orvosi szempontból a szervezet ellenálló képességét, vagy gyógyszertűrő képességét értjük alatta.
Az általános tolerancia szó ellentéte az intolerancia, ami bizonyos dolgok iránti türelmetlenséget jelent, valakivel, vagy valamilyen, (főleg vallási) nézettel szemben. Orvosi értelemben is használják, itt főképp a gyógyszerekkel való összeférhetetlenséget jelöli.
Az intoleráns is (vallási, politikai stb.) nézetekkel szembeni türelmetlenséget jelentett, ma már inkább ezek teljes elutasítását értjük alatta."
"Empátia az embernek az a képessége, hogy egy másik ember szempontját felfogni és megérteni képes.
Az empátia érzés megnyilvánulása például, ha valaki egy másik bánatát hallgatva, az adott helyzetet elképzelve saját élményként éli meg: azonosan érez vagy gondolkodik, és következésképpen hasonlóan cselekszik is.
Ettől különbözik a szimpátia, a rokonszenv vagy együttérzés, amelynek lényege, hogy az ember például egy panaszkodó beszámolóját elfogadja vagy amiatt megsajnálja, és esetleg emiatt segít rajta.
Az empátia képessége nélkül az ember nem számít lelkileg teljesen kifejlett, egészséges személyiségnek."

Találtam még egy szuper kis okfejtést a toleranciáról itt, ha valakit érdekel, kicsit hosszú, de szerintem nagyon jó.

Kifelé én elfogadó vagyok azt hiszem, és - bár sokszor elégedetlenkedek a jellememmel - azért néha rájövök, hogy befelé is sokkal inkább, mint sokan mások. 

Nem zavar ha valaki más vallású, más nemi identitású, nem vagyok rasszista- felőlem lehet az embereknek akármilyen színe, vonzódása, nem ez alapján fogom megítélni.... szóval a ne bántsuk egymás, éljünk szépen, békében egymás mellett elv mellett vagyok. Ehhez persze néha nyelek. A szomszédok hangoskodását, egyes emberek kirívó, esetleg már irritáló viselkedését, a nagy politizálások céltalan monológjait, a bigottak papolását, a goromba emberek reakcióit... 

Mindig nyugtatom magam. Nem számít. Aztán egyszer csak robbanok. És rájövök. Basszuskulcs, mégsem vagyok elég toleráns! És gondolkozok. Mért nem? Mért nem? :-) .... még nem tudom a választ.... :-) de tippem van. Manapság túl sok békát kell lenyelnünk. 

Nekem a legnagyobb béka a folytonos elégedetlenség ami körülvesz. Hogy mindenki rinyál. Semmi nem elég jó. A fizu, a kocsi, az élet. Olyan iszonyatosan materialista lett a világ. Mért nem tudnak örülni? A tavasznak. A friss esőnek. Mit tudom én... Szóval. Én már nem vagyok toleráns az emberek panaszaival szemben. A szörnyen negatív hozzáállással szemben. A folytonos pénz utáni sóvárgással szemben. Rosszul vagyok tőle. Eddig nem nagyon szóltam. Ilyen témáknál hallgattam, remélve akkor előbb vége. De most úgy érzem legközelebb szólok, és megkérem ezeket a megkeseredett embereket, hogy ne rontsák a levegőmet. Keseregjenek máskor, máshol, másnak. Én jól szeretnék lenni. És olyan embereket magam körül látni akik szintén jól érzik magukat. És igen. Itthon. Aki pedig nem szeret itt élni nyugodtan menjen. Ma már szabad. Lehet. De ha marad, ne bánja.....mert ugye tudjuk - nem kívül kell keresni a boldogságot. Hanem odabent. Önmagunkban. :-)