életképek a kertből

Mielőtt megírnám az olasz utazásunk második felét, közbevetek egy kis szösszenetet az idei nyári mindennapokról, csak hogy télen majd érezzem, hogy az élet azért jó is tud lenni néha. :-)

reggeli a teraszon - nagyon korán van mindenkinek

saaaaaaajt....minden mennyiségben

szomszéd néni virágaiból kötöttem

a saját homokozó az igazi

Léda utazik 1. - Trieszt-Milánó

A történet rém egyszerű. Másfél év kihagyás után anyát (engem) olyan mértékű "külföldéhség" önti el, hogy valamit már ki kell találni. Régóta fejemben volt már egy észak-olasz utazás és Borsi kedves barátai meghívtak minket látogatóba Milánóba. Mikor kezdett kirajzolódni, hogy tényleg megyünk, heves szervezésbe kezdtem. Egy hetes észak-olasz kirándulás kerekedett belőle.

Léda - a maga 15 hónapjával - még nem volt ennyire hosszú autóúton, így jobbnak láttuk az odautat kettébontani. Első esténket Triesztben töltöttük, ahová nagyon gyorsan és minden zökkenőtől mentesen értünk le, két játszóteres megállóval. :-)

megérkeztünk a triszeti szállásra

esti séta a belvárosban

Molo Audace

indulás Triesztből tovább...10 perc elteltével pelenkacsere....

Másnap reggel időben indultunk tovább. Ez az "időben indulás" csak részben volt a saját döntésünk, történt ugyanis, hogy a belvárosi szállásunk mellett irtó mázlival megtalált parkolóhelyünkről reggel a pakolás során konkrétan kitúrtak minket. :-) Az olasz városokban parkolóhelyet találni magyar szemmel szabályosan művészet, de ahogy elnéztük, ez még nekik, olaszoknak is komoly feladat... Mindössze egy ebédelős megállással kibírta Léda a 425 km-es utat Milánóig, ahol Szilvi már várt minket. Délután vele és a gyerekekkel, Julcsival és Lackóval közösen tettünk egy sétát a környéken. Milánó nagyon szerethető. Elsőre ez jött le rögtön. Meg utána másodszorra, harmadszorra és sokadszorra. Voltam már itt, 2004 karácsonyán, de akkor egész más tematika szerint jártam be a város egy részét. Ráadásul egy másik részét, szóval nagy öröm volt ez most nekem....

első milánói sétánk útvonala

3. napunk reggelén már a családfővel, Zolival kiegészült a társaság. Léda a gyerekekkel és Szilvivel otthon maradt, mi pedig Zolival a helyi piacon és a halasnál bevásároltunk, majd egy újabb kis környéki sétát tettünk.

A piacozás után felpakoltuk a kicsiket és rollerral, bicajjal, babakocsival felszerelkezve nekivágtunk a belvárosnak.

Chiesa Parrocchiale di San Gioachimo

modern városrész

Lift Technico Communale

Unicredit irodaház 

a város egyik legfinomabb fagyizójánál

Bosco Verticale

Julcsi, Lackó

Via Vincenzo Capelli

Porta Garibaldi

ez egy zseniális hely :-)

Galleria Vittorio Emanuele II

dóm

cca 8 km :-)

A negyedik napunkat a Comói-tónál töltöttük, az már a következő bejegyzés témája lesz, itt csak a vasútállomásra tartva lekapott Pirelli ház és maga a pályaudvar látható, mert ez még Milánó. :-)

Pirelli ház

Stazione Centrale

a csigákról...

Kicsi korom óta küzdöttem azzal, hogy míg másoknak szép, jólfésült loknijaik, copfuk volt, nekem kócos, rakoncátlan fürjeim - jó esetben - valamiféleképpen összekötve.

Ez a probléma kb. egy évesen jelentkezett és azóta is kitart. Előbbit fotóval dokumentálom, utóbbit inkább nem.

valahol itt kezdődött minden...

Fenti okokból kiindulva rég nem foglalkoztat a frizura, mint olyan, tudomásul vettem ugyanis, már elég korán, hogy nekem kérem, olyan nincs...

Nem rossz ez az álláspont, mert sok-sok fáradtságtól megkímélt és megkímél a mai napig, de azért nem tagadhatom: bosszant néha.

Volt, hogy elgondolkoztam, hogy milyen lehet, ha kitalálod, hogy így, vagy úgy fésülöd és szárítod erre, meg arra, és aztán a végén, láss csodát, olyan is lesz, mint elképzelted. Ezzel ellentétben én éveken keresztül szembesültem a fodrászok - mondjuk úgy - elfogadó tekintetével, ahogy a munkájuk befejeztével konstatálták magukban: ilyen hozott anyagból ezt lehetett....

Persze gyerekként tojtam az egészre, igazán csak tinédzserként kezdett zavarni ez az állapot, főleg, hogy akkortájt az addig egyértelműen nagyon göndör hajam egyféle göndör és hullámos határra sodródott. A végképp reménytelen eset kategóriába űztem magam.

Nem is jött elő bennem a téma nagyon, csak néha Borsónak nyüszögtem, hogy uuuuutálooom a hajam, amit ő férfi módon, "pedig én nagyon szeretem"-mel próbált hárítani, majd azért hozzátette (genyó módon somolyogva) "senkinek nincs ilyen".... (hahaha...nagyon vicces.... :-S sokra mentem veled...gondoltam én ilyenkor)

No de, egyszer csak jött a várandósság. Azaz nem is, a szoptatás! Mert bizony, míg Lédát növesztettem a pocakomban a hajam se nem szebb, se nem csúnyább, se fényesebb, se semmilyenebb nem lett, pedig igazán sokat írtak erről. Ellenben a szoptatás 2.-3. hónapjától a fele kihullott, a maradék pedig szög egyenesre váltott,... nagy meglepetésemre. 

Nem volt rossz. Tetszett is, más lett a fejem :-), és Borsi is elégedett volt vele. Még meg is dicsérték... az éééén hajam....jesszussssss....

De ahogy teltek a hónapok és még mindig szép egyenes volt, kezdtem meglepő módon titkon aggódni: örökre ilyen marad???

Az élet úgy hozta, hogy Lédi 13 hónapos kora után nem sokkal egy francos antibiotikum miatt abbahagytam a szoptatást. (Azt, hogy ez (az elválasztás) tényleg mekkora csapás anya lelkemnek, most hagyjuk, magam is meglepődök, miket hoz ez az ősösztön elő belőlem, egy érzelgős izé lettem....)

A szopik elmaradásával pedig gondolom már várható a frenetikus csattanó.... elkezdett visszagöndörödni a hajam. 

Eme őrült idegfeszítő esetet azért írom most le, mert ma este fogmosás közben a tükörbe nézve rácsodálkoztam a homlokom felett csigázó, csavarodó, kuszán egymásba kapaszkodó tincsekre, és rájöttem: sokszor tényleg csak akkor kezdek értékelni valamit, ha már nem az enyém, ha már nincs, ha már nem kaphatom meg. (Vagy ezt hiszem...) És milyen jó is lenne mindig akkor és ott örülni annak, ami van...

Így mélázva még nézegettem a hajam és hát ...nagyon örültem. Mert most megint kezelhetetlen, göndör is, meg nem is, áll is valahogy, de főleg és legtöbbször sehogy... de az ENYÉM. :-)) és visszakaptam. :-) És szeretem...

A mi kis Lédánk....

fotó: Kustány Kata

Nem is tudom mért, de nem éreztem jó ideje sem kényszert, sem késztetést rá, hogy írjak a blogra. Igazából most sem, de néha-néha rákattintok (a saját blogomra....fura....) és látom, hogy mennyire elmaradtam...leragadtam...mintha megállt volna az idő, az életünk. Pedig dehogy állt meg. 

Igaz voltak pillanatok (hetek, hónapok), hogy úgy éreztem, sosem lesz már jó, sosem múlik el a rossz időszak, de közben több, mint 13 hónapja megszületett a Léda, aki minden nap emlékeztet rá, hogy haladunk előre, megy minden tovább, mindenből felállunk, azaz fel kell állnunk, mert ő itt van és hát...követeli magának a figyelmet és a jó kedvet.

Nem is nehéz, igazából, mert nem tudom, ösztönösen, zsigerileg, genetikailag, vagy hogyan, de árasztja magából a vidámságot. Huncut, csibész, ördögfióka és természetesen bájos, kedves és imádni való.

Elment ez a 13 és fél hónap, ahogy mindenki mondta előre, nagyon gyorsan, és szinte minden szakaszban azt éreztem, hogy "húú, ez most nagyon jó időszak".... Mindezt úgy, hogy egyáltalán nem vagyok az az anyaságban kiteljesedő, "imádok itthon lenni a gyerekkel és századszor is csigabigát énekelni " típusú csaj.

Néha nagyon, de nagyon, de nagyon kiakadtam, és még tuti fogok is, olyankor borzasztó egysíkúnak és monotonnak és nem tudom még minek élem meg az egészet. De ez egy baromi jól kitalált biológiai program, mert egy pocséknak ítélt nap után, este a fürdetés előtti őrület közepette  - mikor Léda és Borsó visítozva, hahotázva rohangálnak az emeleten és minden egyes ruhadarab leimádkozása átlag 10 perc... - szóval ilyenkor valahogy helyreáll bennem a világbéke. És igazán jól érzem magam. Olyan jól, ahogy korábban, a Léda előtti életünkben nem. A legszuperebb dologtól sem. 

Nem tudom, hogy fogok-e gyakrabban írni. A Lédának vezetek egy kézzel írt naplót, ott szerepel minden fontos állomás (fekszik, ül, áll, megy...egy fog, két fog, három fog...stb), de ebbe az évünkben bízom benne, hogy több élmény, utazás, kirándulás, miegymás fog beleférni, mint az előzőekbe, és akkor lesz téma ide is...