Kb. 100-105 hét

Úgy feltételezem ezt a blogot páran, főleg barátok olvassátok. Erre alapozva néha aztán írok olyasmikről amik talán személyesek (értem ezalatt, hogy túl személyesek), gondolván egy idegent úgysem érdekel a magánéletem, ha meg igen, hát olvassa, ezért nyilvános a blog, nem igaz? Nyílt naplóm mostanában mindenféle szempontból szentimentális hangvételt vett mert úgy látom jónak, ha az utóbbi időben oly gyakori érzelmi szélsőségeimnek itt is nyomát hagyom. Cili (vagy ahogy annyiszor emlegettük: "a Cecííííl") halála hetekre letaglózott, ugyanakkor ezzel a gyötrődéssel szinte teljesen párhuzamosan jelen volt és van az a rózsaszín-lila köd, amiben egy hónapja a Borsóval vagyunk. 

Ugye korábban már említettem mennyire csípem a Szökőhév (Leap year) című könnyed kis szösszenetet? Szerintem igen. Említettem. 

Volt már veletek biztos olyan, hogy néztetek egy filmet majd annak bizonyos szereplőinek bizonyos szituációira hirtelen, vagy kevésbé hirtelen úgy éreztétek- áááááááááá, pont mint velem. A következő jelenet az egyik kedvencem és mellesleg nekem, nekünk a Borsóval ez valami ilyesmi. 

Persze egy film teljesen sosem stimmel a te adott valóságoddal.....de két éve, nagyjából ilyenkor, plusz-mínusz pár hét Borsó és én egészen hasonlót éreztünk, mint ők ott.... annak ellenére, hogy egyikünknek sem lett volna szabad elvileg semmi ilyesmit éreznie....
Nos hát, röviden tömören így kezdődött minden. :-) 

Ágynak döntött a bánat - jó és rossz dolgok az életünkben

Blogírásra hajlamos emberként két fő dolog van, ami bejegyzésre késztet: ha valami jó történik és ha valami rossz. Na, ez utóbbi lényegesen nehezebbnek tűnik. 

Helyesnek tartom, ha az ember kibeszéli magából ami a lelkét nyomja, hogy ezt egy valamelyest nyilvános fórumon tegye - hát a fene tudja. Mindenesetre ....szóval úgy döntöttem írom ahogy érzem, mert most jól esik.

Elment a nagymamám. Gondolom ez sokakkal megesett már, az élet rendje szerint való, bla, bla, de az igazság az, hogy semmi vigaszt nem találok. '88-óta nem vesztettem el közeli hozzátartozót, és őszintén - akkor még fogalmam sem volt róla, mi az a halál.

Hiába fekszem itthon egy hete és gondolkozom, úgy érzem most sincs. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni. Nem megy....

Mindehhez hozzá tartozik persze, hogy múlt csütörtökön 8 előtt tíz perccel hívott anya a szörnyű hírrel, betelefonáltam a munkahelyemre, hogy kérek fél órát, és 9 előtt tíz perccel már ott ültem és írtam az email-eket, ahogy bármely más nap teszem. Munkaterápia, gondoltam. Nem jött be. Péntek óta beteg vagyok, semmi javulás, talán ma mintha már picit azért jobb lenne. Majd' egy éve nem betegedtem meg, kifejezetten büszke voltam az erős szervezetemre. Erre tessék. Amint leszívja valami az energiámat, márpedig az a csütörtök végtelenül leszívta....szóval a fizikumunk önmagában nem ér semmit. Hát erre jutottam. Nagy, váratlan fejlemény, mi?

Ezen a héten annyira padlón voltam, hogy még csak gondolatban sem foglalkoztam vele, hogy végre lenne időm a bakonyi túráról írni. Egy hónapja voltunk. Mennyi minden történt ez alatt a hónap alatt...

Jó dolgok is. Babák születtek a környezetemben. A Borsó megkérte a kezem, ősszel összeházasodunk. Szerencsére ezt még a nagyinak is el tudtam mondani.

Végül következzen az egyik kedvenc bakonyi kép, hátha megtöri a varázst, jobb kedvem lesz és végre írok majd az egész kirándulásról a túrablogra.

Hát lehet egy ilyen alaknak ellenállni? Ilyen séró csak egy van :-) és az a kisujj...