Sűrű lett a lét. Mentegetem magam, mért is nem vezetem két éve virtuális naplómat. Újra és újra fogadkozom - na majd most, most tuti, már akarom, kell, annyi minden feledésbe merült ---- gondolom, de ugye elfelejtettem....
Luca rámcsatolva, alszik, csend van, leültem hát. :-) Itt vagyok.
Gyerekekről. Léda 3 éves elmúlt, nagy bölcsis, ősztől óvoda. Félelmetesen tudatos személyiség lett, ezzel így lehet talán szembesülni igazán, hogy itt a 8 hónapos ösztönlé(/á)ny mellette.
Vajon minden anya ezt érzi? Hogy szép és okos, és eszes, és kreatív és egy csoda.... és hisztis, és dacos, és fafej és egy hárpia..... Magamba nézek, sokat..., ismétlődve beugrik egy rohadt mondat: A minta tanít. Bakker. :-) Akkor ez mind Mi vagyunk? Sőt. Főleg én, az időarányra tekintettel. Hát ez gáz... Meg persze simogatja is az egómat, mert annyi mindenben büszkeséggel tölt el, amit látok. (Erre Borsi rögtön mondaná, hogy na, az Ő. :-)
A Luci egy buldózer. Ha a Lédi hercegnőnek született, a LucaPolli pankrátornak. Eddig. De nagyon csípem, annyira magával ragadja az embert a vehemenciája, a kitartása, kíváncsisága, és úgy egyáltalán, elementáris létezése.
Két gyerekes anyának lenni eddig sucks. Persze ömlenghetek a szép oldaláról, mert jaja, van bőven, de akkor is. SZÍÍÍÍÍÍVÁÁÁÁÁS. Remélem persze, hogy a kb. 5 hónapja tartó - talán végetérő, de eddig szünni nem akaró - betegeskedés ennek a domináló érzésnek az oka, különben sz.rban vagyunk mindannyian.
Két gyerekes anyának lenni állat jó. (Néha. :-)) Csöpögősen túlcsordul tőle a szeretetfaktor, ülünk este a Borsival a vacsoránk előtt, nem tudunk két -mit két, EGY - épkézláb mondatot végigmondani úgy, hogy valamelyik félbe ne szakítaná, de aztán Lédike ölelgetni kezdi a Lucát, aki erre beveti a grübedlis csúcsvigyorát, jobb esetben még hangosan kacarászik is, mi meg szétfolyunk a gyönyörűségtől.
Rohadt jól ki van találva a rendszer. Mikor már tényleg komolyan felteszem a kérdést magamnak ( és a Bogyónak eltorzult arckifejezéssel), hogy mi a bánatért kellett is ez? Mikor fogok aaaaaludni végre???????? És egyáltalán, hogy bírom ki ép ésszel...akkor csinálnak valami olyat, ami egy pillanat alatt meghozza a világbékét, de legalábbis a lelkem helyrebillenését. Állati rafkós. Csa röhögök rajta, hogy mennyire.
Mindemelett természetesen másodszor is látom, hogy nem az anyaság A hivatásom, nem ez pusztán az oka létezésemnek, remélem egyszer kiderül, hogy mi.....
Miről kéne még gyorsan említést tennem, vajon mire leszek ezekből az időkből kíváncsi majd egyszer, ha egyáltalán valaha visszaolvasom....
Borsika. A Borsó nagyon jó társ. Talán a legjobb nekem. Én nem tudom, hogyan, de azt hiszem erre durván ráéreztünk anno...lassan nyolc éve :-) tyűűűű.
És bár ő is baromi fáradt, sokszor elcsigázott és gépies, hiszen egy ideje fogaskerekek vagyunk csupán, amik jól egymásbakapaszkodva forgatják a malomkereket (szép gondolat, igaz ?...biztos nem saját :-), de nekem most vele nagyon jó. Nem mennyiségi értelemben, nem is kettesben töltött minőségi értelemben, hanem cooperatív értelemben. Talán ez segít, ezért tudok annyira sokat nevetni vele a sok vacak dolgon is...a humora, az lehet a kulcs. Talán az.
Lassan ébred rajtam a kicsi. Megyek.
