a csigákról...

Kicsi korom óta küzdöttem azzal, hogy míg másoknak szép, jólfésült loknijaik, copfuk volt, nekem kócos, rakoncátlan fürjeim - jó esetben - valamiféleképpen összekötve.

Ez a probléma kb. egy évesen jelentkezett és azóta is kitart. Előbbit fotóval dokumentálom, utóbbit inkább nem.

valahol itt kezdődött minden...

Fenti okokból kiindulva rég nem foglalkoztat a frizura, mint olyan, tudomásul vettem ugyanis, már elég korán, hogy nekem kérem, olyan nincs...

Nem rossz ez az álláspont, mert sok-sok fáradtságtól megkímélt és megkímél a mai napig, de azért nem tagadhatom: bosszant néha.

Volt, hogy elgondolkoztam, hogy milyen lehet, ha kitalálod, hogy így, vagy úgy fésülöd és szárítod erre, meg arra, és aztán a végén, láss csodát, olyan is lesz, mint elképzelted. Ezzel ellentétben én éveken keresztül szembesültem a fodrászok - mondjuk úgy - elfogadó tekintetével, ahogy a munkájuk befejeztével konstatálták magukban: ilyen hozott anyagból ezt lehetett....

Persze gyerekként tojtam az egészre, igazán csak tinédzserként kezdett zavarni ez az állapot, főleg, hogy akkortájt az addig egyértelműen nagyon göndör hajam egyféle göndör és hullámos határra sodródott. A végképp reménytelen eset kategóriába űztem magam.

Nem is jött elő bennem a téma nagyon, csak néha Borsónak nyüszögtem, hogy uuuuutálooom a hajam, amit ő férfi módon, "pedig én nagyon szeretem"-mel próbált hárítani, majd azért hozzátette (genyó módon somolyogva) "senkinek nincs ilyen".... (hahaha...nagyon vicces.... :-S sokra mentem veled...gondoltam én ilyenkor)

No de, egyszer csak jött a várandósság. Azaz nem is, a szoptatás! Mert bizony, míg Lédát növesztettem a pocakomban a hajam se nem szebb, se nem csúnyább, se fényesebb, se semmilyenebb nem lett, pedig igazán sokat írtak erről. Ellenben a szoptatás 2.-3. hónapjától a fele kihullott, a maradék pedig szög egyenesre váltott,... nagy meglepetésemre. 

Nem volt rossz. Tetszett is, más lett a fejem :-), és Borsi is elégedett volt vele. Még meg is dicsérték... az éééén hajam....jesszussssss....

De ahogy teltek a hónapok és még mindig szép egyenes volt, kezdtem meglepő módon titkon aggódni: örökre ilyen marad???

Az élet úgy hozta, hogy Lédi 13 hónapos kora után nem sokkal egy francos antibiotikum miatt abbahagytam a szoptatást. (Azt, hogy ez (az elválasztás) tényleg mekkora csapás anya lelkemnek, most hagyjuk, magam is meglepődök, miket hoz ez az ősösztön elő belőlem, egy érzelgős izé lettem....)

A szopik elmaradásával pedig gondolom már várható a frenetikus csattanó.... elkezdett visszagöndörödni a hajam. 

Eme őrült idegfeszítő esetet azért írom most le, mert ma este fogmosás közben a tükörbe nézve rácsodálkoztam a homlokom felett csigázó, csavarodó, kuszán egymásba kapaszkodó tincsekre, és rájöttem: sokszor tényleg csak akkor kezdek értékelni valamit, ha már nem az enyém, ha már nincs, ha már nem kaphatom meg. (Vagy ezt hiszem...) És milyen jó is lenne mindig akkor és ott örülni annak, ami van...

Így mélázva még nézegettem a hajam és hát ...nagyon örültem. Mert most megint kezelhetetlen, göndör is, meg nem is, áll is valahogy, de főleg és legtöbbször sehogy... de az ENYÉM. :-)) és visszakaptam. :-) És szeretem...