Korábban már említettem, hogy a névnapi ajándékom már a hónap legeleje óta megvan, azóta itt lapult a szekrényben, direkt elő sem vettem, ne is lássam. Ma végre hivatalosan megkaptam. Ő az:
Hát, teljesen be vagyok indulva, őőőőrület. Szét fogok én itt csiszolni mindent! Úgy vateráztam le a kis aranyost, vaci új, én leszek az első vadorzó aki összepiszkolja majd. Háháááá! (jó, valószínűleg a Borsó lesz az első, mert én majd az éles pillanatban betojok, hogy nem merem... csak mert így szokott lenni...)
Amúgy a nagy barkács fellángolásomtól részben azt is remélem ám, hogy talán javít a mozgáskoordinációmon. Tudjátok: lassú, megfontolt, ésszerű mozdulatok. Kb. 6 éves koromtól egy jó darabig jártam klasszikus balettra. (Na, ezen a Borsi rendszeresen röhögő görcsöt kap. Szerintem az sokat elárul, hogy "Kecseském"-nek szokott gúnyolni. :-) Na tehát, anyáék azt remélték a balett segít.... nem így lett, de arra azért én sem számítottam, hogy 30 évesen még mindig a végtagjaim irányításával küzdök... Talán egy ilyen rezgőcsiszoló kordában tartása....sosem lehet tudni.
Szóval, ma február 26. van és ha eddig nem is éreztem égetően, most már végképp én is beállok a sorba, azok közé akik azt kiáltják: GYERE MÁR TAVASZ!!! Mert ha végre tartósan kisüt a Nap én bizony kitelepedek az udvarra és reszkessetek szomszédok! A csiszolómmal egész nap berregni fogok.
Azért, hogy megmaradjak lánynak, azaz nőneműnek, elárulom, hogy a Borsi meglepett ám valami széppel is. Az meg ilyesmi:
forrásért katt a képre
Ez az első orchideám itthon, az irodában van több gyönyörű is, de azokat én csak nézem, nem gondozom (néha, ha mondják a többiek, öntök rá vizet). Lényeg a lényeg: félek. Csak sikerüljön életben tartanom.... Mit kell egy orchideával csinálni? Majd locsolókannával fogok pirouettezni. Tüllszoknyában....
Január 22-én lett volna 70 éves. Ennek emlékére tegnap este a Pedroban időrendben lejátszották az albumait, azaz arról 70+1 dalt. Hjaj, de jó volt hallgatni őket.
Cseh Tamást sokáig nem értettem, nem szerettem, majd ezen Ágika barátnőm változtatott alapvetően, mikor 2007-ben az angliai közös hónapok alatt sokat hallgatta, így én is kénytelen voltam.... Azóta töretlen a "csehtamás-szerelmem".
Borsó tegnap hazafelé mondta, hogy hihetetlen és egyben nagyon sajnálja is, hogy ilyen későn fedezte fel ezt a muzsikát. Mert ő is rákattant, részben Fetyónak, részben nekem köszönhetően. Pedig állítása szerint, mikor anno az éjszakai rajzolásokkor szólt az irodában, nem értékelte különösebben... (mondjuk ezt megértem, nehéz erre felpörögni).
Aztán 2010-ben, a Szigeten, a Cseh Tamás emlékkoncerten emlékszem nagyon magával ragadta, mikor Másik János keserűen és indulatokkal teli elmondta, mennyire szomorúnak találja, hogy a halál kell legyen az, ami hirtelen új népszerűséget hoz, és hogy míg Tamás élt a Szigetre egyszer sem kaptak meghívást.... hmmm, igen, érdekes dolog ez.....
2011-ben Bakonybélben voltunk ismét egy emlékkoncerten.... (Annyira bánom, hogy ennyire későn szerettem meg és így élőben egyszer sem hallottam vagy láttam.)
Bakonybélről már sokszor, sokat írtam, és nem is akarok újra próbálkozni vele, mert úgysem tudom verbálisan jól kifejezni, mit érzünk mindketten az iránt a hely iránt. Az már csak hab mindenen, hogy pont Cseh Tamással (és gondolom, még rengetegekkel) osztozhatunk a "bakonybél bűvöleten".
Visszatérve a zenére, azt imádom benne, hogy ha hallgatom azt érzem, hogy nincs benne sallang, divat, semmi, csak az igazság. Úgy érzem, hogy igen, beletrafál, tökéletesen tolmácsolja a valóságot. Nekem az élet ilyen.
Na elég is, jöjjenek a kedvenceim.
Nem tudom, ki hogy emlékszik, én tizen-huszonegypár évesen mindig röhögtem, hogy a párocskáknak mennyire esszenciálisan fontos, hogy legyen "ez a mi számunk"-juk. Valószínűleg a romantikai érzékem fejletlensége vagy hiánya, vagy csak pusztán a Huncutka féle dac okozta ezt a cinizmust bennem.
Hát..., az élet úgy hozta, hogy a Borsóval ugyan nem ültünk össze :-), hogy kiválasszuk a miszámunkat, mégiscsak lett. Szerintem nem is egy. Szóval ami késik, nem múlik. :-))
Ezt a dalt azért szeretjük nagyon, mert megéltük. Pont ott, Budapesten.
Forró a két kezed, Forró a város. Mindegyik lélegzet Halálos. Fényözön a folyó, Találkozunk a hídon.
Fényözön a folyó, És megbámulja Föntről a lángoló Pupilla. Nézi hogyan csókolom Sós ízű fényes bőröd.
Végig a Lánchídon Az aszfalthoz szögezve áll a forgalom, Míg én ólomfüstben A korlátnál megcsókolom Úú a szád, a szád, a szád, Hogy izzadtságízú a szád, ne bánd, Míg jelek lobognak Lángoló égből miránk.
Forró a két kezed, Forró a város, Mindegyik lélegzet Halálos. Én sarkonfordulok Nagy jelek közepette.
Végig a Lánchídon Az aszfalthoz szögezve áll a forgalom, Míg én ólomfüstben Elmegyek, s azt dúdolom: Úú a szád, a szád, a szád, Hogy izzadtságízű a szád, ne bánd, Míg jelek lobognak Lángoló égből miránk. Forró utcákon át A számon elviszem a szád szagát, Míg jelek lobognak Lángoló égből miránk.
Ma este beszélgettünk, szóba került az alapjáraton nem túl önbizalom-teljes jellemem is, és ismét, mint már oly sokszor, rákérdeztem a Borsinál, nagyon nehéz esetnek gondol-e. Szeretem, hogy őszinte. Azt mondta: Legtöbb lány, akit ismer olyan, mint a Paint. Könnyen kezelhető, alap dolgokat gyorsan meg lehet vele rajzolni, egyszerű átlátni, hamar sikerélményt okoz.
De én olyan vagyok, mint a Photoshop. Túl sok, túl összetett elsőre, néha bosszantja is az embert, hogy mért ennyire bonyolult, aztán kezdi átlátni, megérteni és rájön, hogy milyen sokrétű és hogy az igazán nagyszerű dolgokat Photoshop-pal lehet művelni, és már nem akar többet könnyű és egyszerű Paint-el rajzolni.
ÓOOOOooohhh! Hát, ilyen szép bókot még tényleg sosem kaptam. :-)))
(igaz először valami "autót és repülőt vezetni" párhuzamot kezdett el, aztán jött ez, hogy ez szemléletesebb..... :-)
Borsóval szabadnapon vagyunk, ennek ellenére ő délelőtt be kell menjen még picit az irodába, én addig nőcis dolgokat intézek- kozmetikus, virágos lány, ilyenek. Ebéd után késve érünk már haza ahol az esküvő, nászút, majd két nap pesti lófrálás cuccait kell összegyűjtenünk, illetve mindezt kicsi kocsi kompatibilis nagyságúra csomagolnunk. Próbálom a pakolás közben a lakást is itthagyható állapotúra pofozni, épp a teraszon sepergetek mikor hatalmas robaj......hátranézek.........ááááááááááááá...leesett az előszobai tükör.....neeeeeeee. Összetörte a két gyönyörű ékszeres dobozom. Az egyik a nagymamámtól örökölt Herendi porcelán ékszertartó, a másik meg az, amit az első munkahelyemen a búcsúbulin kaptam. IMÁDTAM őket!!! Negyed óra zokogás, Borsó próbál vígasztalni.
Elkezdem bőgve a törmeléket összetakarítani, mikor észreveszem, hogy az egyik polcon lévő, Szent Családot ábrázoló kis grafika, ami amúgy pont a bakonybéli bencésektől származik a földön hever. Ba...ussssss. Ez jel, ez jel, üvöltöm Borsinak aki robog le a lépcsőn és leteremt: "Ezt most hagyd abba, nincsen semmiféle jel. A tükör rosszul volt felrakva, mert a radiátorosok nem figyeltek, a képet meg levitte a huzat. Ennyit a jeleidről, nyugodj meg." Oké. Megnyugodtam.
Végre úton. Minden rendben, pikk-pakk Zircen vagyunk, elintézünk, kifizetünk mindent a cukiban másnapra, épp indulnánk a panzióba lepakolni, pici húgom hív: "ÖÖÖÖÖ, Encsa, apáék valahol félúton leálltak, mert nem megy a kocsi. Én pont most érek Veszprémbe és hát ugye nem tudnak értem jönni...." "Semmi gáz, Borsó nem balra hanem jobbra megyünk, nyomás Veszprém autóbusz pályaudvar."
Na hát ez az. Tuuudtam én. Gyanús volt, nagyon gyanús, hogy mi ez a nagy nyugalom, zavartalanság. A mi családunk ugyanis nem ilyen. Nálunk nincs semmi gigszer, gubanc, váratlan fordulat nélkül...Szóóóval szerencsére a Borsó is tök edzett már, az elején néha rátört az ilyen szitukban a frász, de már teljesen hozzászokott, így hát - immár igeidőt váltva - ezen az ominózus 21-e, péntek este a sötétben kanyargova, fullra megpakolva öltönnyel, esküvői ruhával, meg a másfél heti cuccal vágtattunk a Corsival Veszprémbe a nyuszikáért. Eléggé aggódtam, hogy szegény Picur a sötétben, egyedül azon a nyomasztó pályaudvaron, jaj, jaj, de persze mikor loholva odaértünk ő a telóját nyomkodva lazán elvolt, rágózott és tök nyugalommal köszöntött: "Na csááá". KÉSZ!
Betuszkoltuk őt meg a hatalmas gurulós csodáját a hátsó ülésre, de a bőrönd már csak az ölében fért el. Na nyomás, totál el voltunk késve a fél 8-as bakonybéli templomi főpróbáról. Végül alig 10 perc csúszással beértünk, lelassultunk és Ábel atyával kellemes hangulatban átbeszéltük az egészet, a sötét templomban elpróbáltuk, mi lesz másnap. Keresztválasztás, búcsúzás, irány végre a panzió Borzaváron. Hulla fáradtan beestem az ágyba, a szüleimet és a Fannit már csak a Borsó várta meg ébren, 11 után kicsivel be is futottak végre, külön kaland hogyan, inkább le sem írom... ők még szokásukhoz híven pörögtek, fél kettőig forralt boroztak a vőlegénnyel... Hát ez az én kis famíliám. :-)
Október 22. Szombat - A NAAAGY NAP
Nem aludtunk túl jól, mindketten többször felébredtünk, gondolom tele volt a fejünk gondolatokkal. Ettől függetlenül jókedvű ébredés és reggeli után -természetesen csúszással- fogtunk neki a készülődésnek. Hajmosás, aztán a fűzőt rám aplikálták a tesók és kezdődött a smink procedúra. Nem vagyok egy nagy sminkelős, ugye, egy pirosítón és egy szájfényen kívül nincs is nagyon más kütyüm, de hála a két hugicámnak komplett arzenál volt előkészítve, hogy arcot csináljanak nekem.
Közben Reni&Bibe 10-re már megérkeztek, várakoztak, a Borsival dumálgattak, fél 11-kor végül kész lettem, indultunk is Szépalmára fotókat készíteni. A Nap gyönyörűen sütött, de azért bazi hideg volt. Nagyon jó hangulatú, kellemes sétálós, beszélgetős, nevetgélős fotózás volt, őszintén élveztem, de ami meglepett, hogy a Borsó is. Sőt, a vége felé ő sokkal jobban bírta, mint én, pedig biztos voltam benne korábban, hogy ez egy nyűg lesz neki amit a kedvemért végigcsinál. Zircen gyorsan befaltunk egy-egy melegszecsót aztán már siettünk is tovább, hogy 2-re Bakonybélen legyünk, kezdődött ugyanis a templomi szertartás.
Erről nem is igen tudok írni, csak annyit, hogy számunkra ez tényleg tökéletes volt. Gyönyörű, minden csöpögés nélkül. Csak annyi émelygést engedjetek meg, hogy leírhassam: én még sohasem voltam ennyire boldog.
Örömapák örömködtek, látszott rajtuk, hogy irtó büszkék, ez elég jó érzés volt azért. :-)
Nem is volt sok idő itt tötyörészni, egy két fotó, aztán mindenki kocsiba be és nyomás megint vissza Borzavárra. Mi ketten természetesen a jó öreg Korzikával, Borsó vezetett, robogtunk be Zircre, gyorsan beugrottunk a tortánkért, pogiért aztán még a Borzavár Panziónál összeszedtük az ősöket, tesókat, Táncit és sipirc vissza ismét a délelőtti fotózás helyszínére, Szépalmára. Itt picit már feszült voltam, nem tudtam mit kell csinálnom, mikor kell mennem, kicsit toporogtam is, mire apa végre mellettem termett és kezdődött a vonulás.
Vicces ezt így írnom, mert a két tanú a két húgom volt, a zenegépész a Tánci, a videós apa, Borsó apu is végig fotózott, így a szertartáson a két fős nézőközönség a két anyuci volt. :-))) Rettentő hideg volt ekkor, azaz délután négykor már. A porvai anyakönyvvezető néni nagyon kedves, szép és tartalmas beszédet mondott, hogy is fogalmazzak- más volt, mint az otthoni dísztermes "feeling", és a más alatt az ezerszer jobbat értem. Ugyan nem ismert minket és általános volt a szöveg amiről beszélt, én mégis személyesnek éreztem.
A beszéd alatt Borsó egyik kedvence, Queen (az ide nem illő szöveg miatt csak instrumental verzióban :-) és (természetesen az én kedvemért :-) a Leap Year zenéje szólt.
Azért utána abban megegyeztünk, hogy mindkettőnknek az egyházi esküvő volt az ami katarktikus élményt nyújtott.
Pezsgőzés alatt ez ment - igaz kettőnkön kívül senki nem értékelte különösebben :-). Mi viszont nagyon. Amúgy ez Borsó kifejezett kívánsága volt:
A Vacsi a Szépalmában pazar volt. Totál kedves, illedelmes, de még nem frusztrálóan sznobos, puccos kiszolgálás, mennyei kaják.
Kint a hallban van egy nagy kandalló, mellette kanapék, fotelek, itt is üldögéltünk néha, beszélgettünk. Sok pár töltötte itt a hétvégét, egy, de inkább két- nem, nem gyerekkel, kutyával. :-) Nagyon szuper volt. Mindenfelé kutyák csaholtak, loholtak, tök szabadon. Egy nagyon aranyos párocska pezsgőt küldött nekünk és mikor odamentünk beszélgetni mesélték, hogy ők külföldön esküdtek kettesben és hogy eszükbe jutott, menyire jól esett volna akkor, ha valaki nekik küld.... megfogadtuk...egyszer majd mi is fogunk valakiknek... :-) csak mer' irtó kedves dolog, nem is a pezsgő, hanem a gesztus.
A vacsi végeztével és a torta elpusztítása után mindenki csendesen beszélgetett még kicsit, aztán a családok visszaindultak a panzióba, mi pedig elvonultunk a szobánkba..... :-)
Ez volt a TÖKÉLETES NAP. :-) Végre megértettem miről hablatyolnak a rózsaszín nők.....
ooh, és még két vicces kép (túrázós persze), melyek immár a profi fotós keze nyomát mutatják:
Úgy feltételezem ezt a blogot páran, főleg barátok olvassátok. Erre alapozva néha aztán írok olyasmikről amik talán személyesek (értem ezalatt, hogy túl személyesek), gondolván egy idegent úgysem érdekel a magánéletem, ha meg igen, hát olvassa, ezért nyilvános a blog, nem igaz? Nyílt naplóm mostanában mindenféle szempontból szentimentális hangvételt vett mert úgy látom jónak, ha az utóbbi időben oly gyakori érzelmi szélsőségeimnek itt is nyomát hagyom. Cili (vagy ahogy annyiszor emlegettük: "a Cecííííl") halála hetekre letaglózott, ugyanakkor ezzel a gyötrődéssel szinte teljesen párhuzamosan jelen volt és van az a rózsaszín-lila köd, amiben egy hónapja a Borsóval vagyunk.
Ugye korábban már említettem mennyire csípem a Szökőhév (Leap year) című könnyed kis szösszenetet? Szerintem igen. Említettem.
Volt már veletek biztos olyan, hogy néztetek egy filmet majd annak bizonyos szereplőinek bizonyos szituációira hirtelen, vagy kevésbé hirtelen úgy éreztétek- áááááááááá, pont mint velem. A következő jelenet az egyik kedvencem és mellesleg nekem, nekünk a Borsóval ez valami ilyesmi.
Persze egy film teljesen sosem stimmel a te adott valóságoddal.....de két éve, nagyjából ilyenkor, plusz-mínusz pár hét Borsó és én egészen hasonlót éreztünk, mint ők ott.... annak ellenére, hogy egyikünknek sem lett volna szabad elvileg semmi ilyesmit éreznie....
Nos hát, röviden tömören így kezdődött minden. :-)
Blogírásra hajlamos emberként két fő dolog van, ami bejegyzésre késztet: ha valami jó történik és ha valami rossz. Na, ez utóbbi lényegesen nehezebbnek tűnik.
Helyesnek tartom, ha az ember kibeszéli magából ami a lelkét nyomja, hogy ezt egy valamelyest nyilvános fórumon tegye - hát a fene tudja. Mindenesetre ....szóval úgy döntöttem írom ahogy érzem, mert most jól esik.
Elment a nagymamám. Gondolom ez sokakkal megesett már, az élet rendje szerint való, bla, bla, de az igazság az, hogy semmi vigaszt nem találok. '88-óta nem vesztettem el közeli hozzátartozót, és őszintén - akkor még fogalmam sem volt róla, mi az a halál.
Hiába fekszem itthon egy hete és gondolkozom, úgy érzem most sincs. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni. Nem megy....
Mindehhez hozzá tartozik persze, hogy múlt csütörtökön 8 előtt tíz perccel hívott anya a szörnyű hírrel, betelefonáltam a munkahelyemre, hogy kérek fél órát, és 9 előtt tíz perccel már ott ültem és írtam az email-eket, ahogy bármely más nap teszem. Munkaterápia, gondoltam. Nem jött be. Péntek óta beteg vagyok, semmi javulás, talán ma mintha már picit azért jobb lenne. Majd' egy éve nem betegedtem meg, kifejezetten büszke voltam az erős szervezetemre. Erre tessék. Amint leszívja valami az energiámat, márpedig az a csütörtök végtelenül leszívta....szóval a fizikumunk önmagában nem ér semmit. Hát erre jutottam. Nagy, váratlan fejlemény, mi?
Ezen a héten annyira padlón voltam, hogy még csak gondolatban sem foglalkoztam vele, hogy végre lenne időm a bakonyi túráról írni. Egy hónapja voltunk. Mennyi minden történt ez alatt a hónap alatt...
Jó dolgok is. Babák születtek a környezetemben. A Borsó megkérte a kezem, ősszel összeházasodunk. Szerencsére ezt még a nagyinak is el tudtam mondani.
Végül következzen az egyik kedvenc bakonyi kép, hátha megtöri a varázst, jobb kedvem lesz és végre írok majd az egész kirándulásról a túrablogra.
Hát lehet egy ilyen alaknak ellenállni? Ilyen séró csak egy van :-) és az a kisujj...
Fiúk, most ne figyeljetek. Amúgy nem a női gombákról lesz szó.... :-)
Nem tudom csajok, ti hogy vagytok ezzel, de én kislányként mindig odáig voltam azoktól a nőktől akiknek finom "parfümszaguk" volt és MINDIG ugyanaz. Az én nagyim (86 jelenleg) például a mai napig a klasszikus 4711 parfümöt használja. :-)
Nem mondom, erre a legjobb amit ki tudok magamból préselni az legfeljebb a jellegzetes, már ami az "illatát" illeti, de nekem mégis nagyon sokat jelent. Végülis ez a szag a nagyim.
Ott tartottam tehát, hogy gyerekként nagyon magával ragadott ez a mindenkinek van egy illata dolog és hát természetesen el is döntöttem, hogy nekem is lesz egy sajátom. Tinédzser koromban talált végül rám, egy akkori barátnőm parfümje formájában, ami persze szörnyen faramuci helyzet volt, mert: nem lehet nekem is ugyanolyan szagom!!! Így várnom kellett, bár szerencsére a lány tök más városban lakott, szóval nem sokáig, és végül -már nem is tudom milyen alkalomra, gondolom karácsony, vagy ilyesmi, de nem is számít, szóval végül - megkaptam anyáéktól az első Laura Biagiotti parfümömet.
Ezt sok újabb és újabb üvegcse követte, nagyon nagyon sokáig csak ezt használtam. Pár éve azonban szegény Laura a süllyesztőbe került. Gőzöm sincs mért, úgy sejtem ráuntam.
Ezután sanyarú idők következtek - teljesen ad hoc módon összevissza vettem és használtam az illatokat, hol fújtam, hol nem, néha finomat, néha nem annyira. Volt ami utólag teljesen wc spray szagú. Komolyan. Szégyen.
A mai nap egy új parfüm-fordulópont az életemben :-))) (ennél negédesebb túlzás nem jutott eszembe)
Este hazaérve, ahogy elcsigázva, hulla fáradtan feljöttem az emeletre a gépem előtt egy kis csomag várt. (a Borsó ismer, hogy ide rakta - ajtón be, cipő le, kabát kanapéra dob, emelet, gép bekapcs....ez van, tudom tök gáz...de utána lemegyek és mosogatok....még farmerban....)
Egy Laura Biagiotti volt benne. :-))))
Amit én használok! A régi, klasszikus. És itt is tartunk....Olyan lettem, mint a nagymamám. Remélem olyan is maradok....Ugyanaz az illat.....sok-sok éven át.... :-)
Nem is kérdés, valljuk be - ez egy lány blog. Lány szemmel írok az én lány dolgaimról, lányos háttérre, lányos megfogalmazásban. A Borsó mindennek elszenvedője :-), illetve a mindennapjaim aktív részese, sablonosan szólva: ő teszi színessé a szürke hétköznapokat. Ami a "közös" blogot illeti: el szokott olvasni és ez nekem elég :-)
Én nem tudom mitől, hogyan, de rózsaszín nő lettem. Sírok a sírós filmeken, csöpögök, pirulok, minden. (jóó... a vörösödés régen is megvolt...) Mindezt azért írom, mert bizony kellemetlen bevallani, de most a húszas éveim végén kellett rájönnöm - szerelmesnek lenni nem ciki. Ez mély felszabadultság érzést okoz, tök jó és kifejezetten élvezem. A blog írás sem ciki. Számomra nem. Rejtett, vagy kevésbé rejtett - mindenesetre magam előtt hőn tagadott - exhibicionizmusom egyfajta felszínre törése, de nem zavar.
Online naplónkba tehát bejegyzek mindent közös életünk perceiből, ami számomra fontos.
Nos, ha már itt tartunk következzen egy kis muzsika, ami... hát, kicsit rózsaszín, sőt megapink, de nagyon szeretem. A Borsónak :-)
(és renkkának, hogy jobb kedve legyen :-)
....
persze...az élet nem lányregény, de néha hadd legyen kicsit az...
Gyerekkoromban apa nekiment kocsival a villamosnak, vagy a villamos neki, végül is mindegy, lényeg, hogy az imádott kék "ezerötös" Ladánk totálkáros lett. Anci - örömünket kifejezendő, hogy a papi egyben maradt - tortát akart sütni neki, de gondolom a stressztől nem sikerült. Nem emlékszem pontosan, de valahogy a tészta nem stimmelt, és egy nagy rakás morzsa szerű izé lett a torta helyett. Ez volt a roncstorta.
Én a hétvégén sütöttem almatortát a Borsónak. Ez is roncs lett...
Pedig a recept szuper, a Judit írta még rég a receptes kiskönyvembe:
Igazából nem is nehéz, ám isteni finom. Az ízének titka szerintem a karamellizált cukor a tetején. Ha akarjátok ki is próbálhatjátok :-), szerintem a képre ránagyítva el lehet olvasni, de kb.-ra le is írom néhány fázisképpel kiegészítve:
Szóval, ez történt: 1. Megpirítottam a cukrot, míg karamell lett belőle.
2. Rászeleteltem az almát, az almára 6-7 deka margarint kellett volna reszelni, de ez olyan furán hangzott, hogy én inkább csak pici darabokra vágtam és így szórtam az edénybe.
3. Beledobáltam diókat, bár ezt akár ki is hagyhattam volna.
Ja az nagyon fontos, hogy azért kellett piros lábosban csinálnom, mert olyan edény a jó, amit a főzőlapra is tudsz tenni, meg a sütőbe is.
4. Ez kész lett, így nekiláttam az 5 tojásos teljesen normális piskótának.
6. A kész piskóta tésztát az alma rétegre öntöttem,
7. majd sütőbe tettem.
Elvileg innen már semmi extra, megsül, kiveszed, gyorsan kifordítod, hogy az alján lévő olvadt karamell a torta tetején legyen. Ennyi.
Hát, én elrontottam :-) Túl lédús almákat választottam, totál kiengedte a gyümölcs a levét és....hát... teljesen szétázott a szuper meglepi tortám, ettől pedig szétcsúszott, mint egy lepény, ráadásul a karamell 90 %-a az edény alján maradt, nem pedig a torta tetején (ezt egyébként amúgy is ki kell még melegen kaparni, és gyorsan a tortára kenni, csak jelen esetben már menthetetlennek ítéltem a helyzetet és inkább fotóztam)
Amúgy így is irtóra finom lett, pillanatok alatt benyomtuk ketten. :-))
Vicces módon, pont most, hogy a túrablogra bejegyeztem, hogy Cortina és én szakítunk, szóval most ide a kertvárosi blogra is bejegyezni valóm akadt. Méghozzá ez:
A Borsó ezt a meglepi vacsit készítette nekem, míg én a gép előtt pötyögtem. Hát nem fantasztikus???
Ez kérlek virsliszívecske, sajttal és tojással töltve, ropogósra sütve. Ilyenek tud egy Borsó. Csodás, és laktató. Nem is bírtam mindkettőt megenni. Borsó üzeni, hogy bár picit meleg bevallani, de a Nők Lapjában látta a receptet.
Remélem srácok- ha van fiú aki olvassa ezt - kedvet kaptok a meglepő vacsora-meglepetéshez ti is. :-)
November utolsó hétvégéjére meglepetés mini-szabit szerveztem kettőnknek. Az apropó természetesen a születésnap volt. Rettenetesen imádom a szülinapokat. Igazából minden családi ünnepet nagyon szeretek, de ki ne lenne ezzel így, igaz?
Szóóóval, mondtam a Borsónak pakoljon meleg ruhát, bakancsot, és irány! Petrikeresztúron a Pató-hegy volt a cél, ahol az Almafásház nevű picurka ex-présház volt két napig az otthonunk.
Mázlink volt - friss, tiszta, napsütéses idő, havas táj fogadott minket.
A házban cserépkályha adta a meleget, a gondnok bácsi már jól felfűtötte mire, de. 11 körül odaértünk.
Eredetileg kirándulást tervezetem persze, hiszen ezzel lehet a Borsónak a legnagyobb örömöt szerezni. A házikóktól pár lépésre halad el a Dél-dunántúli Kéktúra vonala, így még otthon titokban beszórtam a táskába az igazolófüzeteket, tintát, térképet is, de sajnos akkora sár volt az olvadástól, hogy végül nem firtattuk túlzottan a dolgot. Azért egy szép kis sétát tettünk.
Délután a házigazdák forralt borozást és prószasütést (amit ők berétnek hívtak) szerveztek a négy pincéhez tartozó közös kerti pavilonban.
Nagyon kedves emberek, jó erős pálinka, forró borocska, finom kaja. :-) Tök jó hangulatban tértünk vissza a házikóba, megkértem a Borsit, hogy várjon a szobában türelemmel, én pedig gyorsan előkészítettem a tortát a köszöntéshez. A szilikonformából (szivecske....óóóó:-) nem mertem kivenni....így a látvány.. hát, mondjuk azt, hogy fura lett... :-)
Borsó egyik kedvencét, Mirinda sütit készítettem Reni útmutatásai alapján. Gyertyafújás, majd jött az ajándék...
Ezt a könyvet választottam és beletaláltam -Borsó nagyon örült neki, kiderült, hogy már korábban kinézte magának. Raktunk fát a tűzre és gyertyafényben, ropogó kandalló mellett eszegettünk, beszélgettünk egész este. Sosem voltam korábban romantikus típus, de most majd' elolvadtam...
Másnap indulás előtt még belülről fotózgattuk a házat...
