Tegnap kineziológusnál voltam. Már harmadik alkalommal. Októberben kb. kíváncsiság alapon mentem el, aztán, tudjátok....bejött. Tulajdonképpen terápiára járok. Ez olyan viccesen hangzik. Pedig mennyire jó! Biztos mindenki már legalább egyszer rácsodálkozott, vagy beszélgetett róla, hogy az amerikai filmekben mennyire röhejes, hogy mindenkinek pszichológusa van, és mindenki rohan a dilidokijához, ha valami baj, vagy nehézség éri. Engem még csak nehézség sem ért - márhogy októberben - egyszerűen csak nem bírok a bőrömben megmaradni és apáék voltak, naná, hogy nekem is rögtön ki kellett próbálnom. Ne is kérjétek, hogy elmondjam, mi ez a kineziológia, mert esélytelen próbálkozás lenne, definíció
itt.
Tehát ott ültem, izgultam, hogy mi lesz, aztán első körben csak annyit kellett volna mondanom, hogy harmóniában vagyok önmagammal és a világgal (vagy ilyesmi) és elbőgtem magam. HOPPÁ! Ez meg mi volt??!!
Na, a doki elkezdett vizsgálni, beszélgettünk, és persze hamar levette, hogy mik a gyengéim, mik a erősségeim. A pasinak van egy stílusa, nem cicózik, úgy az orrom alá dörgölte a dolgaim, hogy csak na. Basszuskulcs. Csak néztem kerekre nyílt szemekkel, ritkán kap az ember szembe ilyen egzakt kritikát. Ennek ellenére az egész foglalkozás feltöltő volt, úgy jöttem ki másfél óra múlva, hogy kerek vagyok. Aztán elkezdtem gondolkozni, ami odáig fajult, hogy határozott haragot éreztem pár nap múlva, és sértettséget, meg még mit tudom én, mit nem. Közben apát már agyonvizsgálták, mondani semmit nem tudtak, én egyre idegesebb voltam miatta, az egyik tesómmal jól összevesztem ami szintén irtó rosszul esett a lelkemnek, tehát alig vártam a november végét, hogy elmondhassam a kinedokinak, hogy én csináltam amit mondott, de egyáltalán nem lett jobb.
4 hét múlva tehát újra mentem. Megmondtam, hogy eléggé dühös voltam rá a durva kritika miatt az elmúlt hetekben. Röhögött :-), és közölte, hogy ez természetes, kinek tetszene, ha a pofájába vágnák a hibáit. Persze a dologban a jó az, hogy a dühöm ellenére folyamatosan törtem az egészen a fejem és a négy hét alatt kb. helyre is raktam, hogy mi az ami jogos, és mi az ami szerintem nem. Borsó persze végighallgatta az egészet, mindent részletesen elmeséltem neki, majd az összes vívódásom is nála kötött ki. Egy hős! :-) Ő is őszinte és nyers ha kell, és ez szerintem sokat segít.
Nem éreztem, hogy a külvilág kedvezőbb színben pompázna, mint egy hónappal azelőtt, az egóm is jól meg volt tépázva, ennek ellenére már gond nélkül mondtam a harmóniás mondatot. Ez a második alkalom klasszisokkal jobb volt az elsőnél, építő jellegű, erőt adó. Felvillanyozva jöttem haza. Kellett is a lendület, csak hát arra nem számítottam, amik december végén és január elején történtek.
Azóta megint eltelt egy hónap, minden megemésztésre és elfogadásra került, apa elindult az általa jónak talált úton, ez erőt ad nekem is. A Borsóval kiválasztottuk a taktikánkat, hogy hogyan lépünk túl a minket ért veszteségen. Azt is gondoltam, hogy sikerült talán.
De most megint gondolkoznom kell. Fene. :-) Kezdjük ott, hogy ha túltettem magam, akkor mért bőgtem tegnap megint a dokinál, mikor az egészet elmeséltem.... Arról nem is beszélve, hogy lehet, hogy nem a megfelelő módon dolgoztuk fel, és attól, hogy a szőnyeg alá söpröm és úgy teszek, mintha soha nem is lett volna, még nincs megoldva. Szólt a kineziológus, hogy elsőre lila és sok, és nem biztos, hogy érthető, amit mond, de rágjam magam rajta. Na, este megint álomba gondolkodtam magam. És most mennyivel jobb! :-)
Azt hiszem, az a tuti abban, ha van dilidokid (olyan aki hiteles számodra és bízol benne), hogy az általa javasolt módszer - bárminek a megoldására - hirtelen letisztulttá és egyszerűvé tesz mindent. Nem tudom pontosan, hogy ha azt csinálom amit ő javasolt, az mért lesz összességében jobb, eredményesebb, de ő a szakember, akinek ugyan irtó fura a stílusa, de nagy tudásúnak, tapasztaltnak látom és hiszek neki. Ne gondoljatok ám semmi különös hókuszpókuszra, egyszerűen csak a "nem is volt" hozzáállásom helyett egy másfajta nézőpontot javasolt. Most itt tartok, várom haza a Borsót, hogy mindent jól elmesélhessek neki és közösen átbeszéljük, hogy lesz a legjobb nekünk.
Amúgy néztétek a
Terápia című sorozatot? Én néztem, nekem nagyon tetszett is. Nos, amire én járok az nem ilyen, alapvetően más, de mindegy is, végszóként csak annyit, hogy bár eddig azt hittem, aki valamilyen terápiára jár annak komoly baja van, minimum depressziós, vagy piperkőc, nárcisztikus és hasonlók, és lehet, hogy nálunk, itthon bármilyen pszichodokihoz járni még furcsa, felesleges, különc, szerintem nagyon is jó dolog, nem is hittem, hogy ennyire. (Az feltételezem egyértelmű, hogy most nem a gyógyszeres kezelésekre meg ilyen súlyos dolgokra gondolok...)
Ahogy a testünket ápoljuk, roboráljuk és védjük éppúgy a lelkünk is megérdemli ugyanezt. Tudjátok, mondják: Ép testben ép lélek! - pedig szerintem ez fordítva még igazabb kijelentés, főleg manapság.
